Ancsa nem akar elaludni, Zalán nem eszik, Virágot képtelenség beszoktatni az oviba, mindennap nagy a sírás-rívás. Vajon Ancsa, Zalán, Virág viselkedése független attól, ami a családjukban történik? Jól sejtjük, hogy nem. 

Freud a pszichoanalízis hőskorában nagyjából az egész problémahalmazt az anyára tolta, de ezen már szerencsére túltette magát a pszichológia. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy a gyerek viselkedésében beálló zavarok sok tényezőre vezethetők vissza. Szinte biztos, hogy nem járnánk sikerrel, ha a gyereket a környezete vizsgálata és annak megváltoztatása nélkül próbálnánk megjavítani, mint mondjuk, egy elromlott porszívót. A legnagyobb előrelépést az jelentette, hogy a pszichológusok rendszerszemléletben kezdtek el gondolkodni. Ráébredtek, hogy a család összetett rendszer, jól látható alrendszerekkel, az alrendszerek közötti határokkal, szerepekkel, kapcsolatokkal, egymáshoz való alkalmazkodással, a változásokhoz való viszonnyal és így tovább. A rendszer egyensúlyra törekszik, vagyis olyan állapotot kíván fenntartani, amely megóvja a széteséstől. Ha a szétesés veszélye fenyeget, azt annak árán is igyekszik megakadályozni, hogy az egyik családtag pszichés vagy viselkedési tüneteket produkál. A másik véglet pedig az, amikor valamelyik tagját kizárja magából, például ha a szülők a problémát okozó gyereket kollégiumba akarják küldeni, mert úgy gondolják, hogy ott majd megnevelik – a probléma megoldása helyett a gyerek családból való kizárásával próbálják megóvni a családi egyensúlyt.

Nagyon fontos tudni, hogy ebben a megközelítésben nincs szó bűnbakkeresésről, a terapeuta senkit sem kiált ki hibásnak, a bajok okozójának, hanem azt vizsgálja, hogy miért éri meg az egész családnak fenntartani ezt az állapotot. A családterapeuták arra törekszenek, hogy kibillentsék a család rendszerét abból az ártalmas egyensúlyból, amely megbetegíti vagy kizárja valamelyik családtagot.


A tünet: menedék

Egyértelmű, hogy a gyerek számára hasznot hoz a „rosszalkodás”, hiszen a család – amely számára életfontosságú – veszélybe kerül, ha nem produkálja a tüneteket. A családterapeuták rendszeresen találkoznak olyan esetekkel, hogy amint a tünethordozó jobban lesz, egy másik családtag válik problémássá, vagy maga a család kezdi „visszalökdösni” a gyereket az eredeti állapotba. Például, ha a felnőtt gyerek évekig képtelen volt leválni a szüleiről, de végül valamilyen külső hatásra mégis elköltözik, a szülők egyike valóban megbetegszik, így a gyerek helyett most a betegség kerülhet a középpontba, és nem a szülők megromlott kapcsolata. De az is lehet, hogy a gyereknek vissza kell költöznie a beteg ápolása céljából a szülői házba.


Küldetés

Ma már biztosan tudjuk, hogy azok a boldog emberek, akik önazonosan tudnak élni, vagyis azzal foglalkoznak, amit szeretnek csinálni, azzal élnek, akit szeretnek, úgy élnek, ahogy valóban szeretnek. Ha valakinek a kétkezi munka ad örömet, ha valaki nem akar gyereket, ha valaki nem hisz istenben, akkor boldogabb lesz szingli, ateista kozmetikusként, mint ha a szülei elvégeztették volna vele valamelyik tudományegyetem divatos szakát, gyerekeket szülne, és templomba járna. Persze ugyanez igaz fordítva is.

Sajnos bizonyos esetekben a gyereknek nagyon megnehezíti a dolgát a családja abban, hogy rájöjjön, milyen életet is szeretne élni. Ez akkor történik, ha a szülőknek eleve kimondott vagy ki nem mondott tervük van a még meg sem született gyerekkel kapcsolatban. Például az, hogy tovább kell vinnie a szülők hivatását, vagy éppen többre kell vinnie náluk. Ha pótolnia kell egy elvesztett gyereket. Ha az a feladata, hogy megmentse a már-már tönkrement házasságot, összetartsa a családot. Ha teljesítenie kell szülei meg nem valósított vágyait. Ha érzelmi támaszt kell biztosítania a szülei számára.

Jól gondoljuk át! Ilyen helyzetben a gyerek nem lehet „akármilyen”, nagy eséllyel nem lehet önmaga. Olyannak kell lennie, úgy kell viselkednie, esetleg kinéznie, úgy kell viszonyulnia a környezetéhez, többek között a szüleihez, hogy teljesítse küldetését. Ha ez nem valósul meg, vagy kisiklik, a szülők kétségbeesnek vagy büntetnek. Csakhogy sem a gyerek, sem a szülők nem igazán tudják, hogy miért. A kisgyerek azonban nem tud védekezni, vitatkozni, kérdezni, ezért olyan viselkedésformát alakít ki, amivel számára élhetőbb lesz az élet. Például pszichoszomatikus tünetek jelennek meg nála, így tud gondoskodást, szeretetet, odafordulást kiváltani, ami személyesen neki szól. A családterápia az a lehetőség, amellyel ezt a történetet fel lehet göngyölíteni, és ki lehet deríteni, mi áll a háttérben.

A cikk folytatása itt olvasható: folyoiratok.ofi.hu