Elvárás, hogy az anyának önzetlennek kell lennie. De meddig tartanak az önzetlenség határai? Mire terjed ki? Mi várjuk el magunktól vagy mások várják el tőlünk? És hol a határ önzetlenség és önfeláldozás, a másik érdekeinek figyelembevétele, igények teljesítése és maximalista mártíromság között?

Az újszülött ösztönből jelez, igényel minket, kapaszkodik belénk, hiszen ez a természete, az életbenmaradás eszköze. Mi anyák pedig természetszerűleg kielégítjük ezeket az igényeket. Etetünk, pelenkázunk, ringatunk, napestig. De már ilyenkor is van, aki máshol húzza meg a fontos és a nem fontos közti vonalakat a prioritásokat. Van, aki már ekkor is hátra tud néha dőlni és elolvasni egy jó könyvet, mert az neki jár. Vagy el tud jutni már déli 12 előtt a ruhásszekrényig, ki tud sminkelni, és néha tornászik is, és fodrászhoz megy.

Talán azért, mert “álomrendes” babája van, aki egész nap alszik – talán így is van.
Talán azért, mert kéznél van a nagymama, az apa, a sógornő, a babysitter, aki segít – talán.
Vagy talán azért, mert elhatározta, hogy őneki ezek a fontosak és akkor is megoldja valahogy, ha a feje felett összecsapnak a hullámok, mert ez neki minden körülmények között jár.

Közben egy másik világban egy másik anyuka délután 2-kor veszi le a pizsamát, mert egész délelőtt, etetett, ringatott, pelusozott, főzött-mosott-takarított, a szemceruzáját már hónapok óta nem látta, tornászás gyanánt váltott babakocsitologatást végez a közértig meg vissza, a fodrász pedig csak vágyálom marad, mert a csemete nincs el a nagymamával fél óránál tovább, különben is mi lesz, ha pont akkor lesz éhes? És, ha mégis eljut, akkor minduntalan gyötri az önzőség vádja, amiért a mamára bízta arra a másfél órára a babát.

Vajon honnantól tartod önzőnek magad?
Mikor érzed azt, hogy ez már neked “nem jár”?
Mikor érzel lelkiismeretfurdalást?
És mikor sütöd rá másokra az önzés bélyegét?

Nem arról van szó, hogy mindenkinek kötelező lenne sminkelnie magát otthon (minek?) és fodrászhoz kéne járnia. Nem. Arról van szó, hogy mersz-e fenntartani magadnak olyan szokásokat, amik ahhoz kellenek, hogy önmagadnak, hogy teljes embernek érezd magad, hogy kikapcsolj, ellazulj és pihenj. Olyan apró fogódzókat a mindennapokban, amikre érdemes várni, amik számodra energia- és örömforrások. Mersz-e magad maradni a teendők és igények tengerében?

Egy anya számára ez a legnehezebb, hiszen egyik igényből a másikba szaladsz. Vannak sürgősek, nagyon sürgősek és fontosak. Vannak láthatóak (“Petike éhes, szomjas, álmos”) és láthatatlanok (“Mit fog szólni a férjem, ha nincs főtt vacsora?”, “Mit szól majd a gyerekorvos, ha Petike megint nem hízik eleget?”), és olyanok, amik a rátermettségedet kérdőjelezik meg (“Nem eszik rendesen a gyerek, nem vagyok jó anya.”, “Megint sírva ébredt, nem vagyok jó anya.”)

Kényszerré válik a megfelelés, akkor érzed jól magad, ha bizonyítod, hogy te aztán minden téren megfelelsz. Milyen mércének is? A védőnő és a gyerekorvos mércéjének? Az anyós, az anya mércéjének? A kismamaújságok mércéjének? A szakkönyvek számainak?

Miért nem a sajátodnak?

Miért kell megfelelni?

Önző vagy-e, ha azt akarod, hogy aludjon végre a gyereked éjszaka?
Önző vagy-e ha vele együtt alszol?
Önző vagy-e, ha szoptatási problémáknál inkább tápszerhez nyúlsz?
Önző vagy-e, ha nem akarod elválasztani?
Önző vagy-e, ha ő még szopizna, de neked már nem jó és el akarod választani?
Önző vagy-e, ha néha másra hagyod?
Önző vagy-e, ha sülve-főve együtt vagytok?
Önző vagy-e, ha nem hordozod?
Önző vagy-e, ha szereted hordozni, sőt élvezed?

 

A cikk folytatása itt olvasható: kismamablog.hu

Vida Ágnes

babapszichológus