Egy betegség megjelenése során először készenléti állapotba kerül az érintett, ezt követően igyekszik minden erejével a gyógyulást segíteni és támogatni. Azonban sajnos vannak olyan esetek, amelyekben minden küzdelem és kitartás ellenére is az állapot tovább romlik, visszafordíthatatlanná válik.

Amikor nem indul meg a gyógyulás, felépülés, egyre inkább fogynak az erőfeszítések, megreked a lendület, de már a reményvesztettség is fókuszba kerül. A depresszivitás és a veszteségélmények halmozódása miatt egyre inkább visszahúzódik a beteg, és távolodik az egészségesek világától. Olyan állapotokban, amelyek ténylegesen visszafordíthatatlanok, a személy részéről tapasztalt visszahúzódás megjelenhet azért is, mert többnyire védi őt attól, hogy a kiszolgáltatottságot újra és újra át kelljen élnie. Nagyon erősen jelentkezik a szorongás, félelem, a szenvedés.

Talán legtöbbünket igazán az a kérdés foglalkoztat, hogy mit tehetünk olyankor, mikor már látjuk, hogy nem várható javulás, és a betegséggel élő hozzátartozónk már nem is küzd érte minden erejével. Ilyenkor, ha a betegséggel élő szerettünk tudata nem érintett, érdemes nyíltan beszélni arról, hogy mi jelentene neki segítséget. Egy alapos beszélgetést követően pedig jó, ha meg tud fogalmazódni az, hogy számára ebben a helyzetben mi lenne támogató. Sokan ilyenkor a diszkrécióra tekintettel igyekszünk nem kérdezni, és a magunk belátása szerint kísérni őt a nehéz mindennapokban, azonban a legnagyobb szeretettel és odaadással sem tudhatjuk nála jobban, hogy mire van éppen akkor szüksége, hiszen maga a beteg a "szakértője" a saját érzelemvilágának.

Gulyásné Kis Adelina

tanácsadó szakpszichológus