Vannak olyan családok, ahol a szülő szülő szerepet játszik, a gyerek pedig hamar megtanulja, hogy neki gyerek szerepét KELL játszania. A szülő szerepe, hogy tekintélye legyen a gyerek előtt, az ő szava érvényesüljön, ő irányítson, a gyerek szerepe pedig a feltétlen engedelmesség. A nevelés célja ebben a családban a gyerek viselkedésének módosítása, hogy a gyerek “jó gyerek” legyen. A gyerek célja pedig, hogy jól viselkedjen – amikor látják. Ismerős?

A legtöbben egy ilyen család képét hoztuk magunkkal gyerekkorunkból.

Mondatfoszlányokat, mint például:
“Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek!”
“Mit képzelsz magadról?!”
“Normális vagy, édes fiam?!”
“Az van, amit én mondok.”

Egy családét, ahol volt a felnőttek világa és a gyerekek világa. Ahol a gyerekeknek titkos szövetségesei voltak, nagymama, nagypapa, anya, aki egy kicsit többet engedett meg néha, aki titkos bizalmas volt, egy csap, ahol le lehetett engedni a feszültséget. Jó esetben.

Ekkor határoztuk el ellenszegülésként, hogy mi sosem bánunk majd így a gyerekeinkkel. Nálunk demokrácia lesz és egyetértés. És mi leszünk a gyerekeink bizalmasai.

Aztán megszületett a saját csemete. Jött a kötődésre nevelés, az összebújás, az altatás, a dédelgetés, a babaillat – aztán a rózsaszín köd mögül előbukkantak az első nehézségek. Fáradtság, állandó rohanás, szoptatási nehézségek, nem hízik, eleget eszik-e, eleget alszik-e, “biztos, hogy mindent jól csinálok?”, az első átfordulás, kúszás-mászás, szavak, pakolás, nyafogás, ellenállás, hiszti, az önállósodás apró lépései, és a nagy feszültségben kibuktak azok a bizonyos mondatfoszlányok.

És jött vele a lelkiismeretfurdalás, a “de én nem ezt akartam”.

 

A cikk folytatása itt olvashtó: kismamablog.hu

Vida Ágnes babapszichológus