Dr. Ranschburg Jenő (1935-2011) gyermekpszichológus szerint ezek nem jelzők, hanem bélyegek, a felelősséget hárító felnőttek önfelmentő hazugságai.

Milyen lelki folyamatok mennek végbe a gyermekben, aki az óvodai évek után az iskolapadban találja magát?

A gyermek számára óriási változás az iskolakezdés. Mivel 3-6 éves korig óvodás a többség*, nem a szülőtől való elszakadás a döntő tényező, hanem az, hogy életükben először kerülnek egy olyan intézménybe, ahol a teljesítményük alapján ítélik meg őket. Ugyanakkor találkoznak azzal is, hogy nem a személyhez fűződő viszony határozza meg a létezésüket. Az óvodában azt mondja a kisfiú: a Kati nénit szeretem, ha a Kati néni ma nem lesz, akkor nem megyek oviba. Az iskolában viszont nem számít, hogy éppen ki van a katedrán, akár Kati, akár Juli néni, neki mindig ugyanúgy kell teljesítenie. Az új oktatási törvény valamelyest enyhíti a váltást, segít áthidalni a hatalmas szakadékot. Pszichológiai nézőpontból mintha közelebb került volna egymáshoz az óvoda és az iskola: nincs osztályozás, nem fenyeget a bukás réme. Jobban lehet törekedni a gyerekek érdeklődésének felkeltésére, a játékosságra, ami nagyban befolyásolja a nebuló viszonyát az iskolához, a tanuláshoz, tágabb értelemben a kultúrához.

Gyakran hallani manapság hiperaktív gyerekekről. Ön szerint mi a hiperaktivitás lélektani eredője?

– Hajlamosak vagyunk a gyerekeket hiperaktívnak minősíteni. A tehetség ma gyakran a hiperaktivitás álarcában jelenik meg. Van egy elhíresült mondásom, ami kifejezi, hogy miként vélekedem a dologról. A világ leggyorsabb állata a gepárd, 110 kilométer/órás sebességgel tud futni. A lusta oroszlán szemszögéből minden gepárd hiperaktív.

A lusta oroszlán szemszögéből minden gepárd hiperaktív

Azokat a gyerekeket, akik nyugtalanok, hadarnak, akiknél megjelenik a tikk – legtöbbször szemhéjizomrángás formájában -, hajlamosak vagyunk hiperaktívnak minősíteni, holott az agyuk is gyorsabban jár. Verbális hiperaktivitás is létezik, ezek a gyerekek leginkább olyankor beszélnek, amikor nem lenne szabad. A hiperaktivitás stigma, rossz bélyeg lehet. Tönkreteheti a személyiséget, befulladhat a tehetség, a gyerekek elkallódhatnak. Kell a bélyeg, mert felmentést ad. A pedagógusok, a szülők felmenthetik magukat: nem bírok vele, hát Istenem, beteg szegény. Így a felelősség is kisebb. Az iskola azt tartja a feladatának, hogy tág határok között átlagos gyerekeket neveljen. Az is rossz, ha valaki átlag alatti, de az is, ha átlag feletti. Ide vág az ausztrál mondás: ha azt akarod, hogy szép, egyenletes pipacsmeződ legyen, a túl hosszúra nyúlt pipacsok virágát vagdosd le! Sem a szülő, sem az iskola nem tud mit kezdeni a tehetséggel. Az iskolának és a szülőnek is van egy tehetségképe. Ez a tehetségkép torz. A szülő úgy képzeli, hogy a tehetséges gyerek útja diadalmenet: imádják a pedagógusok, elájulnak tőle az osztálytársak, tapsviharban menetel a Kossuth-díjig. Az iskolának is hasonló az elképzelése. Voltak ilyen jellegű vizsgálataim. A tehetséghez társított alapvető tulajdonságok: a szorgalom, az udvariasság, az állandó készenlét. A tehetséges gyerekek java része nem ilyen! Nagyon komoly beilleszkedési zavarokkal küszködnek. Az iskola ezt nem tűri. Ezt a fajta másságot az osztályközösség sem szokta jól tűrni, a tehetséges gyerekek magányos farkasokká válhatnak.

A cikk folytatása itt olvasható: eletszepitok.hu