Amikor egy gyerekkel baj van, a szülő gyakran értetlenül fogadja az erről szóló jelzéseket. „Nem értem! Ugyanúgy neveltem, mint a testvéreit! Ugyanolyan szeretettel, ugyanannyi figyelemmel. Mégis, a többiekkel nincs semmi gond, csak vele! Mitől viselkedik ő másképp, amikor mindenből ugyanazt és ugyanannyit kapott, mint a többiek?”

A valóságban az ilyen, „egyforma” nevelés a legnagyobb igyekezet mellett sem lehetséges. Nem mindegy, hogy ki hányadik a sorban, hogy várták-e (s mikorra), vagy hogy milyen neműnek várták. Van úgy, hogy a szülők szeretnének még gyereket, de nem akkor, amikor a kicsi megérkezik. Vagy abban a reményben vállalkoznak újabb gyerekre, hogy az áhított másnemű baba születik...

Kimondatlan elvárások

Erősen meghatározza a gyermek helyzetét, ha szülei valamilyen tudatos vagy tudattalan elvárást közvetítenek felé. Például, ha valamelyik szülő saját ambícióit szeretné megvalósítani gyermeke által (biztosan olimpiai bajnok, híres karmester, orvosprofesszor stb. lesz), vagy azt reméli, megromlott házasságukat a születendő gyermekük fogja rendbe hozni (ezeket az elvárásokat nevezzük családi delegációnak).

Az is előfordul – bár a legtöbbször kimondatlanul –, hogy egy sajnálatos módon meghalt gyermek „pótlására” születik meg a testvér, akinek így rendkívül súlyos, gyakorlatilag lehetetlen feladatot kell teljesítenie.

A családban betöltött szerepek is megváltoztatják a gyermek személyiségének formálódását. Ha az egyik szülő egyedül marad, gyakran társként kezeli, szülői szerepbe vonja be valamelyik gyermekét. Vagy éppen ellenkezőleg: felnövekedését akadályozva, kisgyermekként kezeli a fiatalt, hogy minél tovább magához kösse őt.

Látható, hogy számtalan körülmény együttese határozza meg a családban élő testvérek sorsát, s ezzel együtt egymáshoz való viszonyukat is. Persze velük született adottságaik, képességeik, örökletes tulajdonságaik is jelentős tényezők a személyiségük alakulásában, s abban, hogy különböző családi helyzetükre hogyan reagálnak.

 

A cikk folytatása itt olvasható: koloknet.hu