Kezdem kicsit soknak érezni az úgynevezett „megengedő nevelést valló szülők” szidását. Nem mintha egyetértenék a mindent megengedő neveléssel. Nem, nem értek egyet azzal, ha a gyerek zsinóron rángathatja a szüleit, nem értek egyet azzal, ha azt látom, hogy hisztivel mindent el lehet érni,  és nem értek egyet a túlzott elkényeztetéssel. Tény az is, hogy a szülők kezéből manapság sokszor kihullik a gyeplő, és a gyermek kerül piedesztálra – miközben a szülő önmaga és a gyermeke rabszolgájává válik. De. Nem gondolom, hogy minden a szülők hibája. A társadalom az, amely átalakult.

Bezzeg a mai gyerekek…
 

Sokszor hallok véleményeket, hogy „Amikor én gyerek voltam, mi ezt meg ezt csinálhattuk csak, nem úgy, mint a mai gyerekek”, meg „Ha ezt meg ezt tettem, és az anyám csak rám nézett, már lehajtottam a fejem és bocsánatot kértem, bezzeg a mai gyerekek”...

De fel kell tennem a kérdést, vajon a mai anyák nem szeretnék, ha a gyerekük szót fogadna nekik? Vajon ők nem akarnak mindent megtenni ennek érdekében? Azt hiszem, nincs szülő, aki ezekre a kérdésekre ne igennel válaszolna. Mi változott akkor?

Régen mindenki nevelt
 

Régebben sokkal több felnőtt nevelő erő jutott egy gyermekre. Pár évvel és generációval ezelőtt egy gyermeknek, amikor megszületett, általában volt egy anyja és egy apja, voltak testvérei, általában nem is kevés – nagypapámék 12-en, nagymamámék 6-an voltak testvérek. A testvér pedig igenis egy hatalmas nevelő erő! Melyik kisfiú ne nézett volna fel néha hősként a bátyjára, vagy melyik kislány ne csodálta volna a tükörben nézve, amikor a nővére már kifesthette magát. Ugyanúgy követték a húgok és az öcsikék az idősebb testvéreik pozitív (és persze néha negatív) viselkedésmintáit is, amelyek valószínűleg nem voltak messze az apjuk és az anyjuk viselkedésmintáitól. Nem volt kérdés, mi a jó és mi a rossz, könnyű és egyértelmű volt mindezt eldönteni egy kisgyereknek is.

De manapság ez közel sem annyira tiszta: az egyik felnőtt szerint ez még belefér, a másik szerint már egyáltalán nem. Van, hogy ugyanazért a dologért az egyik családban csúnyán néznek, a másikban nem foglalkoznak azzal, míg a harmadikban az igenis becsülendő. A játszótéren az egyik anyuka arra tanítja  gyerekét, hogy adja kölcsön a játékát, ha kérik, a másik szülőnek meg elsötétül az arca és arrébb viszi inkább a gyerekét.

Aztán régebben ott voltak a mára kihalófélben lévő nagymamák, nagypapák, idősebb rokonok, akikhez nyaratna – mint a Tüskevár Tutajosa és Bütyökje – a gyerekek elutazhattak és gazdagodhattak az ott megtanultakból, az ottani viselkedésmintákból, amelyek egyébként, még ha akár a város és a falu népe más is, ugyanúgy működtek. Csúfolódni például illetlenség volt falun és a városban egyaránt. Ma meg csak „papíron” az...

 

A cikk folytatása itt olvasható: bezzeganya.reblog.hu