Halálos beteg hozzátartozóval, szülővel együtt élni rendkívül embert próbáló küzdelem a gyermek számára. Ilyenkor a legnehezebb bízni, megőrizni a reményt, ugyanakkor képessé válni az elengedésre, ha már nincs segítség. Ennek a kettősségnek megfelelni nem lehet: vagy éppen hiszünk a javulás lehetőségében, vagy feladjuk a reményt, és elkezdünk gyászolni. A kétféle állapot váltogathatja is egymás, a beteg fizikai és lelki állapota, valamint a gyermekkel való kapcsolati képessége, kommunikációja függvényében.

Mi jellemzi a haldokló szülő gyermekének haláltudatát, halálfélelmét?

Először fontos feltérképeznünk azt a kontextust, amelyben a gyermek a halál lehetőségével találkozik. Olyan vidéken él, ahol esetleg még élő hagyománya maradt fenn a súlyos beteg körüli rítusoknak, meghatározott keretek segítik a beteglátogatást, betegápolást, a beteg kísérését és esetleges felkészítését a nagy útra? Vannak minden tekintetben támogatói a családnak? Tartoznak-e valamilyen közösséghez, egyházhoz? Hívő emberek, akik képesek a halált az életútba integrálni? Ha megtörténik a legrosszabb, milyen sors vár a gyermekre? Halt meg korábban rokona, szerette? Esetleg veszített el számára fontos kisállatot? Látott már a gyermek halottat? Részt vett-e temetési szertartáson? Milyen korú, mennyire képes felfogni a halál visszafordíthatatlanságának tényét?

A gyermek kisiskolás korára (kb. 8 év) válik elég éretté a halál tényének fokozatos megértésére: lassan megvilágosodik előtte az élet végessége, amely egyetlen élőlény esetében – beleértve szeretteit és saját magát – sem elkerülhető. Másrészt ráébred a halál visszafordíthatatlanságára.

Bár a haláltudat korábban kialakulatlan, egészen apró gyermekek is képesek a halálfélelem megélésére, igaz, másképpen, mint a felnőttek. Ez egyfajta diffúz szorongásos állapot, amelynek része a szeparációs szorongás, vagyis az elsődleges gondozótól való elválás, elszakítottság miatti rettegés. Ugyanígy megjelenik az anya elvesztésétől való félelem, amely a gyászolásra való képesség első mérföldköve. Megnyilvánulhat a szorongás látható és érzékelhető jeleiben (nyugtalanság, feszültség, remegés, izzadás, vérnyomás, ill. pulzusszám emelkedés, stb.), de sírásban, túlfűtöttségben, túlmozgásosságban, a tevékenység állandó váltogatásában vagy éppen inaktivitásban, valamint dührohamokban (hisztiben) egyaránt. Gyakran megváltozik az étvágy: falásrohamok, szinte állandó étvágy, vagy éppen az étel elutasítása jellemezheti.

Miként reagálnak a gyerekek a veszteség élményére?

A kisgyermekek veszteségre adott reakciója megfelel a hospitalizációnak. Ez a válasz nem feltétlenül csak a szülő elvesztésére adott reakció lehet, hiszen a kicsi ugyanúgy gyászol, amikor a szülei elválnak, vagy ha sokáig egyedül marad idegen helyen, és megéli az elszakítottságot (pl. betegség esetén kórházban), vagy ha nagyon messzire kell költöznie a megszokott közegétől. Sőt, akkor is súlyos veszteséget élhet meg, amikor a beteg szülő már nem képes számára nyújtani mindazt, amit korábban: egy életteli, vidám, érdeklődő és együttérző szülő élményét, a közös játékot, kirándulást, mozgást a szabadban, szoros testkontaktust, önfeledt jókedvet, mókázást. Amennyire lehet, fontos ezekből mindazt fenntartani, amit csak lehetséges. Még a súlyos állapotban lévő szülő is képes lehet magához ölelni gyermekét, összebújva mesélni, énekelni neki, beszélgetni vele, meghallgatni élményeit. Ha mégsem, lényeges erre egy támogató családtagnak odafigyelnie.

A kisgyermekkori gyász szakaszai a következők: eleinte a tagadás, tiltakozás, harag jeleit tapasztalhatjuk, melyet a kétségbeesés követ. Ilyenkor a gyermek végeláthatatlanul sírhat, vagy ismételgetheti fájdalmát: „Apa elment.” vagy „Anyát akarom.”stb. A kisgyermek visszacsúszhat korábbi fejlettségi szintjére: igényelheti az öltöztetést, etetést, annak ellenére, hogy korábban képes volt rá, várhatja a gyakoribb ölbe vételt, ringatást, visszabújhat a szülő ágyába, képtelenné válhat az önálló elalvásra, akár bepisilhet, bekakilhat a szobatisztaság kialakulása után. Kisbabásan viselkedhet, kiprovokálva a gondozó törődését. Nem célszerű rászólni és figyelmeztetni, hogy nem csecsemő már. Érdemes kicsit belemenni a szerepbe, kiszolgálni a vágyait, és úgy gondoskodni róla, mint egy kisebb gyerekről, de közben kifejezni, hogy most babásat játszunk. Fontos tudni: mindezen szükségszerű túljutnia az elszakadáshoz, másik fontos személyhez való kötődés kialakításához.

 

A cikk folytatása itt olvasható: kepmas.hu