"Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz."

/Márai Sándor/

 

Levelet kaptam. Egy meghívót, nem idézést. Megkértek, hogy jelenjek meg egy tárgyaláson, ahol nevelőszülőként számoljak be a hozzám került gyermek állapotáról, mondjam el az észrevételeimet, tapasztalataimat. 

Mint utóbb megtudtam, ezt nem sok nevelőszülő vállalja. Mindegy lett volna, hogy tudom előre, milyen nehéz  lesz, akkor is vállaltam volna. Hogy miért? Mert nekem  a gyerek az első. Ha nincs esélye haza kerülni, ha olyan körülmények közül jött, olyan bánásmódot kapott ami nem emberhez méltó, akkor az ő érdeke az, hogy minél előbb örökbefogadhatónak nyilváníthassák. Hiszen vannak olyan gyermektelen párok, akik arra várnak, hogy befogadhassák ezt a csöpp kis embert. Neki pedig egy állandó, biztonságos, nyugodt légkörre van szüksége, ahol szeretetben nőhet fel. Egy gyermek sem érdemli azt a sorsot, hogy a rendszer rabjává váljon évekre, csak azért, mert senki nem vállalja érte a felelősséget, senki nem vállalja fel azt, amit a saját szemével lát. "Csak" azért, mert félnek. 

Azt tudtam, hogy kockára teszem a biztonságomat. De elmentem a tárgyalásra. Nem féltem, magabiztos voltam, de azért aggódva léptem át az épület küszöbét. Nem tudtam mire számíthatok. Eddig minden nevelt gyermekem szülőjével jó volt a kapcsolatom, az is maradt, annak ellenére, hogy voltak és vannak konfliktusos helyzetek. Én megértem őket, hiszen a gyermekükről van szó, és küzdenek értük bármi áron. Viszonylag hamar sikerült azonban megértetnem velük azt, hogy én nem ellenük, hanem velük küzdök. Hiszen nekem is a célom, hogy a gyermek a végleges otthonába kerülhessen. Mindegy, hogy esetleg ez nekem mennyire fáj majd. Azt az én dolgom feldolgozni, elfogadni. Nekem feladatom az, hogy segítsem a családjukkal való jó kapcsolat fenntartását. Viszont, az is a feladatom, hogy kiálljak azok mellett a gyermekek mellett, akiknek tudjuk, hogy a családja alkalmatlan a szülői feladatainak ellátására. 

Sajnos a szakembereknek van oka félni. Nem is olyan rég olvashattuk  és hallhattuk a média minden felületén, hogy megöltek egy szociális munkást. Az ügyfelei. Azok, akikért ő dolgozott, azok, akiknek segíteni akart. Én akkor nem azért mentem a tárgyalásra, hogy a szülőknek segítsek. Hanem azért, hogy a gyermeküknek. Okom volt arra, hogy tartsak attól mi történhet. Felkészítettek rá, hogy lesznek indulatok, komoly és agresszív a hozzáállás a szülők részéről. Már 9 gyermekük van a rendszerben. Ebből több már örökbe lett adva, többen lakásotthonokban élnek. Sok éve küzd a gyámhatóság a gyermekeikért, ők mégis úgy gondolják az ő életvitelük és nevelésük tökéletesen alkalmas arra, hogy visszakapják gyermeküket. Azt a gyermeket, akit egyébként azért emeltek ki a családból, mert bántalmazták. Nem egyszer, sokszor. Brutális módokon. Azt a gyermeket, akin komoly külsérelmi nyomok voltak láthatóak mikor hozzám került. De ők ezt tagadják. Hiába a rengeteg lakossági bejelentés ellenük, hiába a védőnői, orvosi és egyéb jelzések arról, hogy komoly veszélynek van kitéve ez a gyermek, hiába az, hogy ő már a 9. áldozata ennek a családnak. Akkor is küzdeni kell azért, hogy a jogai érvényesülhessenek. Mert a szülei nem mondanak le róla. Ők akarják nevelni. 

 

A cikk folytatása itt olvasható: neveloanyu.blog.hu