6 hónap. Ennyi időt töltöttünk együtt. De éveknek tűnik. Hiszen együtt voltunk minden nap. Együtt keltünk, reggeliztünk, iskolába mentünk, délután játszottunk, főztünk, vacsoráztunk, sokat nevettünk. Együtt is sírtunk. Együtt küzdöttünk. Én voltam neki az ANYA. 

Nagyon nehéz hetek, napok állnak mögöttünk. Még nem is látom a végét. Emiatt sokat gondolkoztam azon, írjak-e róla. De úgy döntöttem önazonos maradok. Arról is írok ha valami nem jó, ha valami nem sikerül. Mert most nem sikerült. 

 

A nevelőszülői hivatás árnyoldalán 

 

Nagyon nagy bajok történtek. Verekedések, durvák, késsel fenyegetőzés, tanár verés, lopás és sorolhatnám. Hónapokon át küzdöttem, küzdöttünk szakemberekkel azért, hogy ne kelljen elengednünk egymást, akkor sem ha gondok vannak. Hiszen azért vagyok én. Megoldani a gondokat. Hónapokon át beszélgettünk, illetve beszéltem főleg én. Hogy baj lesz, ha nem maradnak abba ezek a szélsőséges kirohanások. Próbáltam megmutatni mi a jó. Számtalanszor, türelmesen elmondtam én is és más szakemberek is, hogy mi az ami jó, és mi az ami nem. Nekimenni a tanítónak nem jó dolog. Az bűn. Ahogy az állatokat sem szabad bántani, mert fáj nekik és meghalnak. Sajnos volt áldozat. Ezernyi módon próbáltam tudatosítani, hogy ezt nem lehet....ezt nem szabad....ezek rossz dolgok. Féltem. Valahol mélyen, tudtam, hogy ez lesz a vége, mert nem történt változás. Apró lépéseket tettünk előre, de utána nem csak kettőt, többet hátra. A vége felé felgyorsultak az események. Megszűnt számára  a kontroll. Nem számított semmi. Egyik pillanatban volt, hogy "Anya szeretlek", a másikban pedig tragédia is történhetett volna egy fékezhetetlen dühkitörés közben. Próbáltam....annyira akartam, hogy sikerüljön. Minden létező technikát bevetettem. Egy-egy kitörésnél hátulról átölelve próbáltam nyugtatni, karjait magamhoz szorítva, hogy ne tegyen kárt senkiben. Előfordult, hogy ilyenkor orrvérzéssel végeztem, mert a fejével próbált távoltartani magától. Nem rám haragudott. De nem tudta mit csinál. 

Sok esetben nem is értette mi történt, és csak nevetett. Mosolygott, az ártatlan bájos arcával. Ugyanúgy nevetett azon, hogy meghalt egy kis állat, mint azon, hogy Spongyabob vicceseket mond a tévében. Nevetett azon, hogy a "testvérei" félnek tőle. A végén már nem mertek vele egy szobában aludni, de még játszani sem. 

Az iskolában egy idő után kimondták.....nem tudják így garantálni a többi gyermek tesi épségét. Ha lehet, ne vigyem többet. Majd kaptam a rettegett hívást, itt sem maradhat. Mert veszélyeztetheti a többieket. 

Összetörtem. Akkor most mi lesz? Hogyan tovább? Mostantól nem fogom tudni mi lesz vele? Örökre el kell engednem a kezét? Ki fog neki segíteni? 

Igen. Rossz dolgokat csinált. Nagyon rosszakat. De ő egy gyerek. És nem tehet róla, hogy ilyen élete lett. Arról sem, ha ezt már a születésekor hozta magával. Nem tehet róla, hogy nem érti, hogy nem tudja. 

Mi lesz vele ezután? Mi lesz, ha nem lesz ott Anya, akit hívhat ha baj van? 

És egyáltalán, hogyan lehet ezt neki elmondani?

 

A cikk folytatása itt olvasható: neveloanyu.blog.hu