Egy váratlan helyzet

 

Már Nektek is sokat meséltem arról, milyen sokszínű a nevelőszülőség. Sok sok öröm, sok sok bánat és küzdelem. És sok váratlan helyzet, hirtelen döntési helyzetek, azonnali megoldási lehetőségek.

Egy meleg nyári napon kaptam egy hívást, hogy van egy baba, akinek szüksége lenne egy biztos otthonra. A szülei bántalmazták, valószínűleg nem először, és azonnal kivették őt a családjából. Sajnos erre számítani lehetett, mert több testvére is a rendszer foglya évek óta. Igen, felvetődik a kérdés, ha már több testvére is kiemelésre került, mit keresett ő még otthon. Sajnos a hivatali ügyintézők nem tehetnek semmit ilyen esetben, addig, amíg nem történik baj, vagy valaki ezt nem jelzi, jelenti, nem emelhetik ki a gyermeket a családból. Még így sem. Egy hiba a sok közül, amit aztán senkinek sem lehet felróni. 

Ilyenkor nincs sok idő gondolkodni. Segítesz, vagy sem. Mi úgy döntöttünk igen. Vártuk, hogy szóljanak, megvan Bogyó! 

Nem tudtuk mikor érkezik a hívás, hogy mehetünk. De pár napon belül érkezett. Indulhatunk Bogyóért. Előtte már éreztem, hogy hamarosan szólni fognak, úgyhogy előkészítettünk mindent ami kell. Kiságy, ikerbabakocsi, ruhák, etetőszék.

Azt mondták készüljünk fel, mert folyamatosan sír, testét foltok borítják mindenhol és egész nap kesereg. Nem lesz könnyű a beilleszkedése. Kemény lesz az első pár nap, pár hét.

Elindultunk Bogyókáért, Zé tartott velem. Hosszúnak tűnt az út, sokkal hosszabbnak mint máskor. Nagyon izgatottak voltunk, de féltünk is attól, hogy mi vár ránk. Én egész úton, de már előtte éjszakákon át is azon gondolkoztam, vajon hogy fog ránk reagálni. Manó annak idején nagyon könnyedén fogadott minket, hiszen egyrészt nem kötődött senkihez, másrészt kicsi is volt még. De Bogyó már nagyobb. Bár teljesen nem érti, mégis tudja, hogy innentől minden megváltozik, nincs többé anya, apa, nincs többé a régi otthon. Csupa új ember van és bizonytalanság. Egyelőre. Vajon nagyon fog sírni, mikor megfogom és elviszem? Vajon mennyi idő kell neki ahhoz, hogy érezze, biztonságban van?  Vagy egyáltalán megbízik majd valaha bennem?

Zé enni sem tudott az izgalomtól, úgy indultunk útnak, hogy könyörögnöm kellett, valamit eszegessen előtte. Az úton végig Bogyóról beszélgettünk.  "Hogy lehet egy ekkora gyermeket bántani? Hogy képes valaki erre? Vagy akkor miért vállal egyáltalán gyermeket? Miért akarták akkor, hogy ő megszülessen, ha utána így bánnak vele?" - kaptam a folyamatos kérdéseket, amikre sajnos nincsenek válaszok.

Mert nem tudjuk. Nem tudom, hogy lehet egy ilyen kis babát megütni, földhöz vágni, vagy egyáltalán tárgyként kezelni. Ez az egy dolog az, amikor bennem is előtör az előítélet. És ítélkezem. Mert kerülhet valaki nehéz helyzetbe, adódhat olyan, hogy nincs hol laknod, nincs mit enned , nem tudsz mit tenni csak azt, hogy elfogadod, hogy a szociális háló segítsen a gyermekednek. Adódhat olyan, hogy a depresszió vagy az alkoholizmus annyira mélyre sodor, hogy nem tudsz azonnal felállni, és a gyermeknek jobb egy ideig máshol. De olyan nincs, hogy szándékosan bántom a gyermekemet! Erre nincs sem magyarázat sem mentség! Nincs olyan, hogy "azért mert nem fogadott szót" vagy mert "rosszul viselkedett" , mindegy hogy hány éves. Bogyóka 2. Ennyi idősen  átélte azt, hogy a szülei kockára tették az életét. 

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, és ezekről beszélgettünk Zé-vel. Közben nagyon lassan közeledtünk az otthon felé. 

Vajon milyen színű lesz a haja? És a szeme? Fogadtunk Zé-vel. Kicsit oldani próbáltuk a feszültséget ami bennünk volt. 

Megérkeztünk. Leparkoltam az Otthon előtt. Remegett a kezem az izgalomtól. Ez akkora felelősség. Egy sérült, ártatlan lélek sorsát bízzák rám. Újra. Bementünk, a szokásos kedvességgel fogadtak minket. Mindenkiből árad ott a szeretet. Más mint a nagyoknál. Itt csupa meleg tekintet fogad, fogni lehet a szeretetet. Napokkal előtte már érdeklődtem, hogy milyen méretű ruhákat szerezzek be Bogyónak,mekkora cipőt, stb. Hiszen semmije nincs. Rendőrök hozták el, úgy ahogy volt. 

 

A cik folytatása itt olvasható: neveloanyu.blog.hu