Bőrünk a legnagyobb kiterjedésű érzékszervünk, rengeteg információt közvetít, sokféleképpen reagál. Az újszülött alapvető szükséglete az ölelés, míg felnőttkorban napok telhetnek el úgy, hogy nem érintünk meg senkit. Vajon csak a kisbabák sínylik meg a fizikai kontaktus hiányát?

Harry Frederick Harlow híressé vált, újszülött rézuszmajmokkal folytatott kísérletei alapján már az 1950-es években arra a következtetésre jutott, hogy az érintés, az ölelés ugyanolyan alapvető szükséglet, mint a táplálkozás. Az eredményeket megerősítették a második világháború után létesült árvaházak adatai is. Az intézetekbe került kisbabák közül nagyon sokan jelentősen elmaradtak a fizikai és mentális fejlődésben a családban nevelkedő gyerekektől, sőt, sokan meg is haltak életük első éveiben annak ellenére, hogy kifogástalanul higiénikus környezetben éltek, egészséges táplálékkal táplálták őket. Ami hiányzott, az az érintés, a ringatás és a személyre szóló gondoskodás volt.

Bruce D. Perry 2006-ban megjelent könyvében összegzi súlyosan elhanyagolt gyermekekkel szerzett tapasztalatai alapján az agy fejlődésének neuroszekvenciális elméletét. Ha a korai időszakban hiányzik a biztonságos ölelés, ringatás, a szeretetteljes kapcsolat, a gyermeki agy bizonyos területeinek fejlődése megtorpan, és csak akkor képes kiteljesedni, ha az elmaradt tapasztalatokat pótoljuk. Klinikai munkája során rengeteg adat állt Perry rendelkezésére elmélete megalkotásához, de a végleges megerősítést egy váratlan felfedezés adta. Kiderült, hogy az egyik, Perry által ismert nevelőszülőnél sokkal hamarabb rendbe jönnek a traumatizált gyerekek, mint másoknál. P. mama módszere egyszerű volt: a gyerekekkel nem az életkoruk szerint bánt, hanem adott szükségleteikre reagált. Ha egy nyolcéves fiú ijedtében úgy viselkedett, mint egy kétéves, akkor P. mama az ölébe vette, ringatta, simogatta, és addig duruzsolt a fülébe, amíg meg nem nyugodott. Ezzel pótolta a csecsemőkorban elmaradt szeretetteljes ölelést, ringatást, így lehetőséget teremtett a magasabb rendű agyterületek fejlődésére.


Terápiás érintés

Ma már számtalan kutatási eredmény erősíti meg Harlow és Perry sejtéseit. Bebizonyosodott, hogy az a 20. század közepén igen népszerű nevelési irányzat, mely szerint a gyermeket ölbe venni, ringatni elkényeztetéséhez vezet, rengeteg kárt okozott az érintett generáció tagjaiban. Sajnos ezek a nevelési elvek máig élnek, így a fiatal szülőknek nem könnyű kivonni magukat a hatásuk alól. Nagyszülők, sőt sokszor gyermekgyógyászok, védőnők, pedagógusok intik őket arra, hogy ha ölbe veszik, akkor elkényeztetik a gyereket. Mindeközben ma már a WHO által ajánlott technikák között találjuk az úgynevezett kengurumódszert, melynek lényege, hogy a koraszülött vagy újszülött kisbabákat lehetőség szerint életük első pillanatában az anya mellkasára helyezik, és ott is tartják, amikor csak lehetséges. Így gondozzák a picit, amíg haza nem térhet a család, és arra biztatják a szülőket, hogy továbbra is töltsenek a babával minél több időt testkontaktusban, például hordozókendő segítségével.

Többféle terápiás megközelítés igazolja, hogy a kora gyerekkorban kapott érintés, ringatás újraélése vagy pótlása gyógyító hatású. Erre alapoznak a különféle szenzoros integrációs terápiák (Ayres-terápia, TSMT stb.), a csecsemő- és gyermekmasszázs, az állatasszisztált terápiák és így tovább.

A cikk folytatása itt olvasható: folyoiratok.ofi.hu