A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve - tartja a mondás, s úgy tűnik, a mai szülőkben túlteng az a bizonyos jó szándék. Bár tetteink mögött a szeretet áll: görcsösen szeretnénk gyermekünket tökéletesnek, a többiekhez minden szempontból hasonlónak látni - talán azt gondoljuk, csak ebben az esetben lehet boldog -, nagyon rossz irányba haladunk.
A gyerekek még meg merik tenni, amire vágynak - mi neveljük beléjük a gátlásokat, hogy aztán később pszichológusok segítségével próbáljuk meg eltüntetni belőlük.
Miért van egyre több kezelhetetlen gyermek? Még ha fáj is felismerni, a pedagógus biztosan állítja: a kulcs a szülőkben keresendő.

Dobó Katalin 37 éve dolgozik óvónőként. Pályafutásának már első 13 éve alatt felismerte, hogy a régi gyereknevelési módszerek ma már nem működnek. Egyre több olyan gyermek került az óvodákba, akikkel folyamatosan bővülő szaktudásuk, sokéves tapasztalataik ellenére sem tudtak szót érteni - s egyre kíváncsibb lett a jelenség okára.

Véleménye szerint a tekintélyelvű nevelés nem hatékony; a "minden gyermek egyforma" - s így mindenkivel ugyanúgy és ugyanannyit kell foglalkozni - elve nem igaz és nem vezet eredményre. Tapasztalatai tanulásra ösztönözték: új módszerek után kutatott, továbbképezte magát, majd 25 éve saját, integrált óvodát alapított. Gál Beáta által szervezett Tudatos anya, tudatos gyermek című előadását foglaltuk össze; üzenetének mindenkihez el kellene jutnia, aki gyermeket nevel. Hol rontjuk el?


Folyton rettegünk valamitől

Emlékszel még, mit csinált először kisbabád, amikor a mellkasodra helyezték a szülőszobán? Én igen. Csak egyetlen dolog maradt meg 10 év távlatából: az az okos tekintet, amivel azonnal a szemembe nézett, majd ugyanígy tett az apjával is. Senki nem szólt neki arról, hogy egy újszülött még nem tudja mozgatni a fejét, hogy homályosan kellenne látnia, ezért nincs is értelme nézelődni - így ő bizony figyelmesen végigmért, majd az apukája szemére szegezte tekintetét. 
"Nagyon sokan álltak sorban, és nagyon nehezen választottalak ki titeket" - mondja egy gyermek szüleinek a Gyermekeink emlékei a mennyről című könyvben.

Dobó Katalin állítja: a kicsik ősbizalommal érkeznek a Földre, a teljességgel és a mindentudással születnek. Amint világra jönnek, azonnal keresik a kapcsolatot szüleikkel, hiszen ez az egyetlen, amire végtelen kiszolgáltatottságukban szükségük van.
S mit teszünk mi? Már élete első napján elkezdjük másokhoz és az elvárt szinthez hasonlítani. Milyen lett az Apgar-értéke? Magasabb/alacsonyabb/vékonyabb/ducibb, mint az unokatestvére, a haja is kevesebb - ó, jaj! -, miért nem tud olyan ügyesen szopizni, mint a szobatársunk babája? Ahogy szülővé válunk, folyton aggódunk valami miatt, mert egyszerűen nem értjük meg, hogy nincs két egyforma gyermek: teljesen más ütemben fejlődnek, és ebben a világon semmi rossz nincs.

Gyermekeinkre ragasztjuk saját félelmeinket - mivel hihetetlen erősek a receptoraik, ők ezt pontosan tudják és érzik szavak nélkül is -, és állandó nyomás alatt tartjuk őket túlzott elvárásainkkal. Aggódásunk mögött hiába húzódik meg a szeretet, a kettő egyszerre sajnos nem megy: vagy szeretünk, vagy félünk.

A cikk folytatása itt olvasható: csaladinet.hu