Mikor olvasol a nevelőszülőségről az újságokban, vagy hallod a rádióban, tévében, teljesen más elképzeléseid vannak arról, mit is jelent nevelőszülőnek lenni, mint miután már része vagy ennek a világnak. Gyönyörű hivatás a miénk. Hiszen emberi sorsokat fordíthatunk jobbra, változtathatunk meg. De ennek nagyon rögös az útja, nagyon nehéz végig menni rajta, főleg úgy, hogy közben minden oldalról kapjuk a pofonokat. Zárt világ a miénk. Egy külön társadalom. Csak azok érthetik igazán mit élünk át nap mint nap, akik ugyanúgy részei ennek valamelyik oldalról. 

Vagy azért, mert hivatalból végzik a munkájukat, vagy azért mert nevelőszülőként segítik a gyerekeket, vagy maguk a bajba jutott gyerekek. De sokan vagyunk. Sokan teszünk ezekért a gyermekekért, és sokan vannak a gyermekek, akik ebben a világban nőttek már fel.  

Este van. A sötétség körbeöleli a házat, a csend furcsa ürességként kong . Mindenki alszik, mély álmát alussza, miközben én nem szűnök meg gondolkodni. Körbe-körbe járok a szobákban, végig simítom mindenki arcát miközben édesen szuszognak a takaró alatt. Furcsa már a nyugalom. Ahogy megyek szobáról szobára, gyermektől gyermekig, csak cikáznak a gondolatok a fejemben. Más más élettörténetek, melyekről regényt lehetne írni egyesével. Hogy fogunk ebből a káoszból valamit alkotni? Együtt? 

Egy éve még naivan álltam ennek az új világnak a kapujában. Elképzelni sem tudtam mi minden van e mögött az ajtó mögött. Most már tudom. 

Sokan inkább csukott szemmel járnak ebben a világban, hiszen amit nem lát az ember az nem fájhat. A lakatot pedig nem nagyon nyitogatták eddig, hogy mindenki számára átlátható, átélhető lehessen a valóság. Sokan nem akarják észrevenni a rengeteg szenvedő gyermek sorsát, gondolván majd megoldódik. De vajon hogyan? Mi nevelőszülők arra tettük fel az életünket, hogy amíg tudjuk, segítjük ezeket a gyermekeket. Vállaltuk, hogy mindent megteszünk a ránk bízott gyermekekért, azért, hogy később értékes tagjaivá válhassanak a jövő generáció társadalmának. De kevés a segítő kéz. Sokkal több kellene. Az otthonok zsúfolásig tele vannak. Hiába igyekeznek minden 12 év alatti gyermeket nevelőszülőhöz adni, nem tudnak, mert kevesen vagyunk. Így az otthonok falai között együtt él a 16-18 éves lázadó, sérült kamasz a 3-5 éves szintén hatalmas lelki és akár fizikai terheket viselő kisgyermekekkel. Azokon a falakon belül tör ki a harag, a düh amit ezek a gyermekek sorsukból adódóan éreznek, és egymáson csapják le, hiszen nincs más akin ezt lehetne. Szánkhoz kapunk, felkiáltunk egy-egy média hír hallatán, mikor korábbi intézetben felnőtt gyermekek mesélik el minek voltak kitéve az otthonban. Azt gondoljuk ezek egyedi esetek, hiszen nem történhet baj. Pedig történik. Nap mint nap. Nincs benne a hírekben, nem olvashatsz róla az újságokban. Mert a szenvedő alanyai ennek olyan gyermekek, akik senkinek sem fontosak eléggé ahhoz, hogy támogassák az életüket, vagy felvállalják ország világ előtt. Egy idő után pedig már természetes számukra az áldozati szerep. 

 

A cikk folytatása itt olvasható: neveloanyu.blog.hu