Bármelyik szülő megmondhatja: bár a világon a gyermekét szereti legjobban, sokszor egyáltalán nem könnyű együtt érezni vele. Sőt, olykor annyira feszültté válik a helyzet, hogy szinte legyőzendő kis ellenséget lát benne. Ezt beismerni nem szégyen, ugyanis mint mindennek, a szülői létnek sem csupán csak szép oldala van. Mai cikkünkben azt vizsgáljuk, vajon mi áll a hátterében annak, ha a gyermek felbosszant bennünket.

  • Túl felnőttek vagyunk

Kinőttünk a gyermekkorból, nyakunkba szakad a háztartás, nincs sem kedvünk, sem időnk letérdelni az apróság mellé és újra gyereknek lenni. Nem félvállról kell vennünk, ha csemeténk mutogatja nekünk kedvenc játékát, vagy legújabb tudományát. Merjünk újra gyerekek lenni, merjünk leülni, leguggolni melléjük. Legyünk gyermeteg lelkűek és velük együtt fantáziáló gyerekek.

  • Minden fontosabb

A felnőtt élet tele van feladatokkal, határidőkkel, kötelességgel. A nők maximalisták, mindent és azonnal akarnak, csak közben pont a legfontosabbat, a gyermekünket szorítjuk háttérbe a nagy megfelelés kellős közepette. Feladataink, munkánk során, ha csak pár percet is nekik szentelünk, ők már azért végtelenül hálásak. A rendszeres törődések ugyanis megadják számukra a nélkülözhetetlen szülői figyelmet és odaadást.

  • Tükröt tartanak elénk

A gyerekek a világ legőszintébb kisemberei, akik olykor szembesítenek tökéletességünkkel, és hibáinkkal is egyaránt. Jól nézzük meg őket, mert gyakran pontosan olyanok, mint mi vagyunk. Talán észre sem vesszük, hogy idegeskedünk, durvábban szólunk esetleg illetlen szavakat használunk, de ők folyton résen vannak.

Legközelebb, amikor játszanak, próbáljunk figyelni, hány kifejezést vesznek át az aktuális társalgásunkból és építik be a játék menetébe. Meg fogunk lepődni, milyen sokat.

  • Legőszintébbek

E rész tökéletesen egybevág az imént említettel. Ismerjük a gyerekszájat; ami a szívén, az a száján. A gyermek meglátásai ösztönösek, melyet idővel az őt körülölelő kultúra formál meg. A kérdés már csak az, hogy beismerjük-e, ha esetlegesen a gyermekünk mutat rá valamire, ami nekünk felnőttfejjel igenis kínos vagy visszás?!

Mielőtt nekiállunk fenyíteni és büntetni a gyereket, nézzünk magunkba. A miattuk kialakuló bosszúságaink jó részét, nem bennük, hanem magunkban kell keresni. Ahogy a csemeténk élete is belőlünk indult ki, úgy azokért a reakciókét is mi felelünk, amelyeket ők okoznak.

Jusson eszünkbe Tari Annamária gondolata; „Egy szülőnek teherbírónak kell lennie, akkor is, ha azt érzi, ehhez már se kedve, se ideje, sőt legszívesebben (ha lehetne varázsolni) visszacsinálná az egészet.”