Alig 1-2 éves és néha teljesen elveszíti az önkontrollt: magát csapkodja, a fejét a földbe veri vagy másokat ütöget. Hiába szólsz rá, nem használ. Mi okozza ezt? Mit tehetünk ellene?

Sok szülő kétségbeesik, amikor első ízben tapasztalja meg a gyermeke csapkodását. “Miért csinálja ezt? Hiszen tőlünk sosem lát ilyesmit…” – mondják. Tudni kell erről, hogy az 1-2 évesek ilyen fajta csapkodása mögött nincs szándék vagy tudatosság, valójában nem is agresszióról beszélünk.

Mi történik ilyenkor? Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk az időben oda, amikor a baba megszületett. Az újszülött minden kellemes vagy kellemetlen élményre a teljes testével reagál. Ha sír, a lábát felhúzza, rúgdos, a karjaival koordinálatlanul csapkod. Az első életév során egyre tudatosabban használja a testrészeit, ügyesen nyúl a játékokért, megtanul kúszni-mászni, azonban, ha olyan helyzetekkel találkozik, amiket még nem képes kezelni, ugyanúgy a teljes testével reagál. Hiába 1 éves “nagyfiú” vagy “nagylány” már, ha nagyon fáradt vagy éhes, éppúgy elveszíti a kontrollt maga felett, mint újszülött korában. Ilyenkor “visszamegy” babába és nem képes segítség nélkül megnyugodni.

A problémát az okozza, hogy ebben az életkorban egyre komplexebb helyzetekkel találkozik és egyre több érzelmet él át, amiket azonban még nem képes kezelni. Megjelenik az életében a szeparációtól való félelem, a csalódás érzése, a társas kapcsolatokkal kapcsolatos érzések ő azonban még nem képes kezelni ezeket. Ha csalódik magában (pl. nem sikerült megcsinálnia valamit) vagy benned (megtiltottál valamit), az ezzel kapcsolatos feszültségre a teljes testével reagál.

Minden babánál más az, ahogyan reagál ilyenkor. Van, aki csapkod, van, aki a földre veti magát, mások a fejüket verik a falba, rúgdosnak, harapnak, marnak vagy addig sírnak, míg el nem kékül a fejük.

Az 1-3 éves kor közötti időszak egyik legnagyobb tanulnivalója a kisgyerek számára az önkontroll. Ahonnan ezt megtanulja:

1. A szülei példája: ha ők képesek higgadtak maradni nehéz helyzetekben, a kicsi is könnyebben megtanulja, hogyan is kell megnyugodni. Ez nem azt jelenti, hogy ne mutathatnánk ki a gyerek előtt az érzelmeinket, azonban az is számít, hogyan tesszük ezt. Pl. csak mondunk valami cifrát vagy a földhöz csapunk valamit. Amikor a gyermekünk ebben az életkorban van, különösen fontos, hogy mi magunk is elgondolkodjunk azon, hogyan vezetjük le az indulatainkat és megtaláljuk azokat a módokat, ahogyan ki tudjuk adni őket (pl. rendszeres sport, mozgás, zene, művészetek, tánc stb.)

2. A segítség, amit kap: amikor nagy érzelmeket él át, nyűgös, fáradt, túlpörgött, hisztis a mi megnyugtató közelségünkre szorul rá. Egy ilyen korú kisgyerek bizonyos szempontból “baba” még, míg sok szempontból már függetlenedik tőlünk, még ezer szállal kötődik hozzánk, az érzelmei szabályozásában pedig még külső segítségre szorul. Sokan megbüntetik a csapkodó kisgyereket, büntiszékre kerül vagy beteszik a kiságyba, amíg meg nem nyugszik, így azonban magára hagyják az érzelmeivel, nem kap segítséget. Látszólag megnyugszik, de a stresszhormonok megmaradnak a szervezetében és, hasonlóan a sírni hagyáshoz, a stressztűrő képesség is romlik. Van olyan gyerek, aki ilyenkor megengedi, hogy megöleljük, simogassuk, mások eltolnak maguktól, de nekik is fontos, hogy mellettük maradjunk és segítsünk megnyugodni.

3. Az érzelmi intelligencia fejlesztése: ahhoz, hogy a kicsi képes legyen kezelni az érzelmeit, fel kell tudnia ismerni azokat. Ennek a tanításában az első lépés, ha megnevezzük számára az érzelmeket (pl. “tudom, hogy most mérges vagy”), valamint sokat mesélünk, mondókázunk és ilyenkor a történet során eljátsszunk neki 1-1 érzelmet.

Az érzelmek megélése is egészen más lehet különböző habitusú gyermekeknél.

 

A cikk folytatása itt olvasható: kismamablog.hu

Vida Ágnes 

babapszichológus