Nem egyszerű feladat. Teljesen más életritmust és szemléletet igényel. Az embernek kicsit fel kell adnia magából, ami saját és elfogadni, ami a gyermeké. A gyermekünkkel töltött idő alatt átadjuk magunkat neki, hiszen ez szükséges a neveléshez, hogy elfogadók legyünk. Alkalmazkodnunk kell a gyermekink korához, igényeihez és életritmusához. Ha szembe megyünk az önátadó szemlélettel, akkor feszültség keletkezik a szülő és gyermeke között. A feszültség abból adódik, hogy a szülő és gyermek elvárásai nem egyeznek. Legtöbbször olyat várunk el a gyermekünktől, mely tőle nagyon távol áll, mind korban, gondolkodásban, és érzelmi állapotától. A nem megfelelően kiválasztott elvárás összeroppantja a gyereket, csökkenti önbizalmát, gondolkodását, motivációját.

Hogyan tudjuk a helyzetet kezelni?!

Akkor tudjuk az elvárásainkat realizálni, ha képesek vagyunk az önátadásra. Vagyis megpróbáljuk gyermekünket megérteni, megpróbálunk „ráhangolódni”. Így nem csak gyermekünk tanulhat tőlünk, hanem a gyermekünk is tanít minket. Ennek felismerése és megtapasztalása teljesen új megvilágításba helyezi életünket. Ez tehát egy kölcsönös szerep, akkor is ha a hétköznapokban alá-fölérendelt viszonynak látszik.

Ennek a helyzetnek a türelemmel való kezeléséhez a szülőknek töltődniük kell. Erre a legalkalmasabb az „ÉN-IDŐ”. Megőrizhető igy a személyiség és az életenergia. Hiszen átadni csak az tud, akinek van miből. Ezzel elkerülhető az önbizalomvesztés, melynek ilyenkor az az oka, hogy a szülő személyiségét nagyban átformálja gyermeke és még nem találata meg az Új önmagát.

Meg kell tanulni az önátadás és az „ÉN-IDŐ” közötti éles váltást kezelni. Teljesen más a két energia szint, ami nehezíti az átvezetést. Bár ez az élet természetes rendje, de senki nem állítja, hogy ez könnyű. A következő nagy előrelépés, ha szülőként meglátjuk, mit kapunk, tanulunk gyermekünktől. Ha ezt felfedeztük, teljesen más szülővé válunk!